Julika honlapja

Fényességbe lépő,
Estében zenélő,
Haranglábban kongó nász…
Éjbe bekacsintó,
Reggel mosolyt bontó,
Kíváncsi, szerető láz.
Erre- meg arra járó,
Rengeteg vágyat váró
Tengernyi páros tánc …

Hova tűnt a szemből az a sok könnycsepp,
miben a nap képmását látva elmereng?
Hova tűnt az arcról az a mély rovás,
melyben úgy szalad az idő, mint a vízfolyás?
S hova tűnt el az a hang, az a kép…
S hova tűnt vele a messzeség?

A múlt - melybe most a perc képet ír -
feljajdul, magába roskad, és sír.
Mélán poroszkál burkában az agysejt,
hol kusza utakon az emlék még álmokat rejt.
De elkúszik már lassan az élet, s vele minden…
Rakott rokolyám, kiskabát, s alatta hófehér ingem…

Csalódás

Nem hittél nekem…
Nem nekem hittél!
Sötétebbtől sötétebb,
Zárt ketrecbe löktél.

Ott hagytál éhen,
Nem is néztél rám…
Vágy, álmok, kedves szavak
Sorakoztak némán.

Tizenkét fa áll,
Három odavág.
A tavasz sem éleszti,
Nem nő rügyező ág.

Nem hittél nekem…
Nem nekem hittél!
Felejtés malmában
Inkább leőröltél.

Angyalnak született

Felhőt… bárányfelhőt nézett-
Ahogy egy angyal épp belelépett.
Lába nyomán a habos szeletek,
Lágy ringatózásba kezdtek.

Ringass, Ó ringass szédület!
Varázsolj el fákat, s füvet.
S ti, csivitelő kismadarak,
Tanítsatok neki angyaldalokat.

S ki ott van lenn és csak néz,
Kinek szíve emlékektől nehéz…
Megremegtet szemet, s szájat,
Adjatok hát neki angyalszárnyat!

Éjhegyből reggelt ásott a Hold.
Az űr felé fényességet tolt.
Sugarakban úszik most az ég.
Táncot jár rá a messzeség.

Ropjad Angyalfi, te is ropjad!
Míg a tündérlányok hajat bont’nak.
Járd a táncot, míg lábad bír…
Míg ég alján álmot nem fest a pír.

Feltámadt a kavargó esti szél.
Dobszó hangján szerelmet mesél.
S míg az újabb reggel csendesítő fénye
Elér a szenvedélytől duzzadó rétre…
Angyal születik ott, hol azelőtt
A szerénység lakott.

Türelemből kovácsolt éghíd.
Rajt’ sorban áll: tisztelet, becsület és hit.
Korlátjai angyalok hada,
Szívükben zeng a szeretet dala.

A dal, melyet tőled tanultak,
S tiszteletedre naponta dalolnak.
Kezükben égi áldás rózsapárnán,
Oszd szét Angyalfi!
Ne legyen egy szív se árván…

(Arkangyalnak ajánlva. )

Hajnal

Ha ébred a hajnal,
és jő fénylő hajjal,
Mutatja édes arcát,
Hallatja a madarak hangját.
Hangos csivitelésük messze száll,
Hogy hallja és értse, aki arra jár.
Jókedvre derülnek,
és kínzó csapdába kerülnek.
Mert e hajnal ereje rejtelmes,
Színe, rezgése, sejtelmes,
Ne hidd el, Te, aki látod,
és fuss, amíg nem bánod.
Hozza a kemény hideget,
Fagyos, jeges, síros rideget.
Szívedbe markolva, lelkedbe tépve elszáll,
A hajnali ragyogó pír, tovább áll.
Magával viszi meleg szereteted.
Mindent, ami örök, hitet és tetted.
Ezért ne hidd, ha jő a hajnal,
és ébred fénylő, gyönyörű hajjal.

Felhőtánc

Mi lenne, ha felülnék arra a felhőre… ott,
Mi úszik a horizontnak ívén amott?
Mi lenne, ha lábam lógázva
Üdvözölném a reggeli napot?

Míg szép lassan kúszva odébb száll a súlyom alatt,
Kantárját fogva megülném, mint egy lovat.
Álló nap csak szállnék, repkednék
Tétlen, semmit űzném a nap alatt.

Szomjazó rétek felé szállnék, hol inna a föld.
Kicsavarnám felhőpárnám, míg nem lesz zöld.
S hervadó virágokat nézve
Várnám, míg szivárványos ruhát ölt.

S ha e felhő alattam, zord sárkánnyá alakul,
- Ki viharokat szít, s vágtáz rajtuk vadul -
Én majd kedvét megzabolázom,
S féltőn átölelem, míg elcsitul.

Átszületve

Véremből vérem.
Testemből test.
Fájdalomból született
Magányos est.

Réveteg falon
Meszes álom.
Verejtékes kínon át
Jő’ halálom.

Egyetlen voltam,
S most több leszek.
Búzamezőn hajlongó
Kalászszemek.

24 óra

Meglestelek az éjjel...
karosszékben ültél.
Mámoros mosolyba veszve,
álomba szédültél.

Sötét szobádban állva,
mögéd lopakodtam...
Hajad illatát érezve,
lassan lehajoltam.

Vajh, mi még ilyen puha?
Selymes, simogató...?
Mi lehet még ilyen édesen,
csábosan ringató...?

Ó...jaj! - reccsen a padló -
A galád áruló!
(-Mennem kell szerelmem,... viszlát!)
Ez is egy elmúló...

De mint minden múlásban,
ebben is van szépség...
mert 24 óra múlva,
újra sötét az ég...

/Viszlát... ;)/

Angyaleső

Angyalarcon angyalkönny,
öleli dermedt közöny.
Víg kacajnak nyoma sincs,
könnyé vált a drága kincs.

Angyal szárnyán puha toll,
világokon áthatol.
Bánattól nehéz szeme,
súlyos követ görget le.

Angyal ajkán néma csend
most értelemért eseng.
S ezer alvó gondolat,
vár még szárnyai alatt.

Bújtasd elő magadat,
ne ágyazzon pillanat.
S langyos nyári esőként,
hullj a földre víg őrként.

Hajnali angyal

Csend hangján beszél a szív.
Sokaknak érthetetlen hangon.
Benéz, szelíden magához hív,
ha rád köszönt az alkony.

Halkan ver míg hozzád ér,
de közeledben sem hangosabb.
Éhezik, s belőled enni kér,
s csak magányod lesz hosszabb.

Szomorú fény csillan fel
két szemének gödrös hajlatán.
S lecsorog a bánat… könnyekkel,
fájdalom ittas arcán.

Szótlan megint a hajnal.
Szíve hol le- hol felcsúszik.
S minden reggel suhogó angyal-
szárnyakkal csöndbe úszik.

Emberangyalok

Belenyomta Isten ujját
Egy bolyhos, kusza felhőbe.
Gyermekien játszott vele,
S feledte dolgát kis időre.

Önfeledten táncoltatta
Két kezében, mint egy labdát
Odadobta angyaloknak,
S ők többszörösen visszadobták.

Addig, míg a kis felhőből
Nagy, hatalmas felhők lettek.
S az angyalok ijedtükben,
Már egyáltalán nem nevettek.

Félve Isten haragjától,
Hogy majd megbünteti őket,
Sorban, szépen egymás után,
Pukkasztgatták ki a felhőket.

S lett is nagy égi-háború.
S ők igyekeztek menteni.
Hallva a ˝csitt-csatt-dúrt˝ az Úr,
Jött is már rendet teremteni.

Éktelen haragra gerjedt.
S menten elvette szárnyukat.
És azóta emberekként
Lent, a földön játsszák álmukat.

Átküldött gondolat

Felhők hátán szárnyaló gondolat.
Éter hullámain táncot járó.
Lepd el édes cél fénylő csillagát,
Bús szívébe, boldogságot várót.

Illatos rétek felett suhanó,
Szívd magadba virágok illatát.
Langy szellők bársonyos üdeségét,
Hideg, hűs folyók habzó zamatát.

És vidd magaddal jövő emlékét.
Gyermek kacajt, víg örömkönnyeket.
Álomvilág kapujában állót,
Képzelt simítást, élet-könyveket.

Féltőn biztató, kedves szavakat,
És elfeledett tanításait.
Szívnyitás rezgő zakatolását,
Segítség-szellemt' és társait.

S ha még bírod terhed, bár fájón nagy,
Mégis apránként rakodd le súlyát.
Érezze óránkén, gondolok rá!
Tán feledtethetem szíve búját.

Látom, csak nem hallom.
Hallom, csak nem értem.
Értem, csak nem beszélem.
Beszélni a hangot, érteni a szót,
Érteni és ismerni mindent, ami volt.
Ami volt, és van, és majdan lesz.
A kerek egészet!
Mi forog kockán, az életed?
Vörös és fekete.
Vér és halál?
Megannyi szomorúság, kín és talány.
Talány, hogy mi értelme?
Mi vajon a világ célja vele?
Talán nem is ehhez van köze.
Talán egy új cél, új hírnöke.
A változás szaga elért minket.
Kit jobban, kit kevésbé,
Kit megviselt eléggé.
Hát váltsátok ezen' tudást erénnyé!

Titkos párbeszéd

Szárnyaló lelkem volt,
De a földiek összetörték.
Vagy próbálkozzak még?
A bosszú erőt adna, hatalmasat.
S emelém’ bástyának a múló idő ellen.
S mondád: magadba kell nézned,
De mélyen!
S leírni óráról órára, hogy mit érzel?
S napokkal később elolvasnod,
Hogy lásd, mi változott.

A földhöz ragadt angyalok közt,
Egy tört szárnyú.
Sehol nincs otthonom,
Itt nem fogadnak.
A többiekkel szállni nem tudok.
Magam vagyok, hát harcolok!
Ne várja senki, hogy gyógyulok,
Épp szárnyammal ellenségtek’ vagyok!
Ott fent megtagadtak.
Csak magammal vívhatok.

Milyen titokzatos a lélek?
Mást mutat, mint amit éltet.
Ha ez a vers nem születik,
Nem látják, hogy éltetik.
A múló szeszély erőssé vált,
Legyen hamu a tudat hát.

Tudat,… tudni, hogy létezel.
Tudni…,hogy az idő kevés.
Tudni…, hogy megtalálni már kevés.

Miért is kell az üvegdarabokat összerakni?

Hogy egyé váljon.
Vakítóbb legyen, mint fénykorában.
Így nem látszik, hogy nem volt hibátlan.
Elfordultak tőled
Akik látták benned a szépet
És most szörnnyé váltál.
Szemedben mássá lett a fény.
Töredezett és matt, mint amott a föld alatt…
S most izzó parázs égeti megtört szíved.

S mondád: nem kell segítened!
Legyen halott, akit ismertek!

Ismertek és felemeltek.
Mert nem hagyják veszni a katonát.
A szeretet érzelmes hű fiát.

Eddig sem emeltek,
Ezután sem fognak.

De hisz máris több vagy!
S megvilágosodál’,
Mint mikor jő a hajnal
És lassan lesz szép fény a földön.
Én is így váltam naggyá,
S léptem túl az erőmön.

Fényes út

Áthozat a múltból.
Kárhozat az útról.
Árnyak az álmodból,
Látnak a sátrakból.
Sátor, mely jelképe földi biztonságnak.
Ember köré húzott védelem.
Sebektől való félelem.

Ne engedd elpazarolni életed!
Ne hagyd, hogy leterítsenek!
Ne hagyd, hogy megfélemlítsenek!
Vezéreljen utadon, most a szeretet.

Elhagyott lélek egymagában kesereg.
Bántó szó, gúnyos kacaj nem éri el, róla lepereg.
Hald a hangot, mi szólít, s vidd tovább életed!
De őrizd szíved mélyén azokat a képeket,
Mik megszépítették eddigi létedet!
Őrizd mélyen, hogy legyen emlék, s intő példa,
Hogy ne lépj át újra a téves útra.

Ismerősünk arcán visszanéző mosoly.
Meglepetten tapasztalja, más áll már helyeden.
Arcára fagyott melegséges öröme,
S áll most a hideg, komor csendben dermedten.

Gyertek velem, fogjátok kezemet,
Mielőtt még a közöny végleg eltemet!
Álmodjuk együtt édes álmainkat,
S feledjük kínzó, fekete fájdalmunkat!

Elmúlás

Mint kalitkába zárt szomorú madár,
Úgy vergődök most szárnytalan,
És lesem, mikor nyílik majd az ajtó,
S leszek szabad, határtalan?

De hiába várom, egy hang sem hallik.
S csak fekszem bent a sarokban.
Kint süt a nap, emitt fagyos hidegség,
S leszek dermedt, halottan.

És mégis halk neszt hallok a távolból,
És erőtlenül felnézek.
S csillan egy aprócska kis reménysugár,
Mielőtt végleg elvérzek.

Egy árny közelít felém, s kezem fogja.
Meleg, bizsergető érzés.
Testem átjárja a lázas melegség,
És eszembe jut a félés.

Nem megállni az úton, tovább menni!
De félek, késő ébredés.
Emlékem, most feledés és temetés,
Mely megemlékez és bevés.

S szállhat most már szabadon az a madár.
Repítheti nagy vágyait.
Fehér ruhája ragyogóbb, mint a nap,
S teljesítheti álmait.

S nem magányos már, társai mellette.
Megannyi fehér ruhás.
Együtt szállnak más világban, boldogan,
Repíti őket a tudás.

Vágyálmok

Virághajú tündérlány, vigyázz rám!
Szivárvány az utad, s felhő ágyad.
Egekből ereszkedsz, most nézz le rám!
Halld hangom és láss, vágyam a vágyad.

Napsugaras szép álom mezején
Láttalak. Vakítóan szép voltál.
Szivárványnak legfent a tetején,
Távolba nézőn, gyönyörben álltál.

Pillangók regimentje vett körül,
Szárnyuk csapkodása, mint muzsika,
Mindannyiuk lelke veled örül,
S várja harcát a jobbak jobbika.

Aranyló hajad, ím tűzben égve,
Lázforróságban izzik most veled.
Jeges hegycsúcsok ormán megélve
Megolvasztva azt, áldozza neked.

Násztáncát a hold, köddel takarja.
Udvarát bezárva, sötétben vár.
Ne lásd égi vágyát,- nem akarja.
Kertjében feketén izzik ő már.

Halovány csillagok pislákolnak
Fáradt sóhajuk, még-még hallatszik,
De már a tejúton bandukolnak
És lassan-lassan, mind elaluszik

Aludj hát te is szép virághajú
Puha felhő ágyadban édesen.
Álmodat vigyázza csillaghajó,
S holdfény fedjenbe csendesen.

Bűnvágy

Iszonyú kín feszíti testemet
Felemel, dobál, szaggatja lelkemet
Kivetkőzöm önmagamból, a bűn szaga beterít
Elhagy erőm, hagyom magam, majd leterít.

Mint áruló költözött észrevétlen belém
Alattomosan kúszott-mászott felém
A pillanatnyi vágy magával ragadt
Bőrömhöz érve reszketeg hozzám tapadt.

A szörny szemben áll velem,
De én szépnek látom, s észre se veszem,
Hogy a gyönyörű mosoly mögött lapul,
Hogy vigyorog rám kéjesen s vadul.

Eldobtam a szépséget ezért a pillanatért,
Hogy mit veszítettem még nem érzem
Az édes kín keserű mézzé válik,
S egy ima száll a térben értem.

De én már nem hallom meg
A szörny elkábít, érzékeim eltompítja,
S vad szenvedéllyel magamba engedem.
Körbekerít, befogadom, s átjárja szellemem.

Mi azaz erő, melyért annyi szépséget kivetek magamból?
Mi az a vágy, mely elkápráztat és elrabol?
Megéri-e? - a választ csak később keresem,
Mikor rádöbbenek, a szívem érted kesereg.

Meg sem kóstolhattam, máris tovatűnt
Türelmetlenségem lásd sötét mély űrt szült.
Csak fekszem némán, s lassan ráébredem
Arcom kezembe temetve most látom végzetem.

Nem kérek megbocsátást, s nem kérhetek feloldozást
Mit tettem, - a percnyi mámort, vállalom
Testem megtörten, bandukolok az éjben
Hordom, s cipelem a bűn terhét vállamon.